Mi vagyunk a

Huszonéves pár vagyunk. Mindketten leérettségiztünk, majd szakmát is tanultunk, de egyikük sem tudott elhelyezkedni benne . Olyan munkát végeztünk eddig, ahová a végzettségünk egyáltalán nem számít, olyan keveset keresünk, hogy éppen kijövünk hónap végén. Esélyt nem látunk arra, hogy pár éven belül saját lakásunk és gyerekünk legyen, mert magunkat is alig bírjuk eltartani. Minden percben arra törekszünk, hogy külföldre kijussunk és nem azért mert nem szeretjük ezt az országot. Hanem mert ott talán végre kereshetünk annyit, hogy legyen megtakarításunk. Mi is a 99%-hoz tartozunk!

Szombat este van, és én itthon ülök. Barátaim valahol a városban lógnak, de én nem mehetek. Nincs pénzem. A szórakozás drága, kell kajára a cash.

Mi vagyunk a 99%!

30 éves vagyok. 2007-ben lakáshitelt vettem fel 148Ft-os svájci frank árfolyamon, 5.000.000Ft-ot. 4 éve fizetem és most többel tartozom a banknak, mint a hitel összege volt. Ugyanez történt a kocsimmal. Többel tartozom, mint az autóm értéke.Akkor 80000 Ft-ból mindkét adósságomat kényelmesen tudtam törleszteni, ma csak az egyik jön ki ennyiből. Nem tudom visszaadni a banknak a kocsimat, mert plusz másfél milliót kérnének érete, így se kocsim se pénzem. Beszorultam a Kósa-Szíjjártó csapdába. Lehet szidni a szoci kormányokat, de ilyen rossz még sosem volt. Akkor legalább jogbiztonság volt és kiszámítható élet. Nem tudom mit tegyek, el vagyok keseredve

Harminchat éves vagyok, tizenhat évig dolgoztam a Rendőrség szolgálatában. A nyár elején hoztam meg azt a döntésemet, hogy elhagyom a Rendőrséget és Ausztriába viszem a családomat a biztos, nyugodt élet reményében. Sajnos az elmúlt egy évben annyiszor alázták meg a rendőri állomány becsületét, hogy kisvárosi lakosként úgy éreztem, nincs tovább. Meghurcoltak minket 2006-ért, ingyen élőknek tituláltak a 25 év szolgálati idő után járó nyugdíj miatt! Kiálltunk a jogaink mellett és ezért is megfedtek minket! Egy rendőr amikor vállalja a szolgálatot sok jogáról önként lemond! Nem sok fizetésért védi az országot, fenntartja a rendet, pusztán hivatástudatból. Régen a rendőr egy megbecsült tagja volt vidéken a társadalomnak. Most már ezt is elvették tőlünk! Az egész állományt alázták meg! Most hogy olvastam az új HSZT-t, ahol azt is meg kell vallani egy átlag rendőrnek, hogy hova jár szórakozni, bármennyire fájt, már nem sajnálom, hogy leadtam a szolgálatot, végleg. Lassan azt is megszabják, hogy kivel barátkozhat az ember! Remélem egyszer még a közeljövőben visszaadják a becsületét ennek a hivatásnak és a fiatal, most beiskolázott kollégák nemcsak az árnyoldalát ismerik meg ennek a szép szakmának. Sok sikert és kitartást kívánok nekik!

Egy volt kolléga, a 99%-ból!

35 éves Budapesten egyedül élő nő vagyok. 10 éve a jobb megélhetés és egy szerelem miatt költöztem egy alföldi faluból a fővárosba. Sikerült is elhelyezkednem egy utazási irodában, ahol 2009-ig dolgoztam, míg a válság hatására leépítésre hivatkozva el nem küldtek. Azóta egy kis éjjel-nappali boltban vagyok eladó. A volt párommal közös lakást vettünk, azóta ő elhagyott, hitelei rám maradtak, amit a kisbolti fizetésemből lehetetlen törlesztenem. Pedig van, hogy 24 órás műszakokat vállalok és még a hétvégéimet is feláldozom. Nem tudok már a beteg szüleimhez sem leutazni vidékre, mert nem tudom kitermelni a vonatjegy árát. Bele sem merek gondolni, hogy a téli fűtésszámlákat, miből tudom majd kifizetni, a lakáshitelem végtörlesztéséről pedig én nem is álmodhatok. Kilátástalannak érzem az életem, és senkire nem tudok támaszkodni.
 

Leginkább az fáj, hogy ellopták a jövőmet,  ellopták a nyugdíjas éveim feltételezett biztonságát azzal, hogy búcsút mondhattam a már több mint két millió forintomnak a magánnyugdíj-pénztárban. Eszembe nem jutott volna visszalépni az állami rendszerbe, de attól féltem, hogy még az állásomat is elveszítem. Olyan munkahelyen dolgozom ugyanis, ahol mindannyian tudtuk, hogy a magánnyugdíj-pénztárban maradókról nyilvántartás készül. Finom, vagy kevésbé finom célzást is kaptunk erre vonatkozóan. Mivel gyermekemet egyedül nevelem, semmiképpen nem mertem kockáztatni.

Mi vagyunk a 99%!

Nem egyik napról a másikra élek. Azon szerencsések közé tartozok, akik bár sokat dolgoznak, ezért tisztességes bért kapnak. Nem élek nagylábon, de amit szeretnék, meg tudom venni. Van lakásom, autóm és lassan a családalapítás is szóba kerül. Tudom ehhez sok szerencse kellett, mert hátszelem nem volt, kortársaimtól tudom, a tanulás és szorgalom önmagában nem elég – sajnos.

Szégyellem magam, bár semmi erkölcsileg és jogilag kifogásolhatót nem tettem soha, mégis lelkiismeret furdalásom van, amikor az utcán kukázni látok egy-egy embert vagy a pirosnál fiatalok kéregetnek. Januárban nekem emelkedett a nettó bérem az egykulcsos adó miatt, miközben arról olvastam, hogy amúgy ki mennyivel jár rosszabbul. Rosszul éreztem magam, és kerestem az opciót, hogyan tehetek én azért, hogy másoknak segítsek. És miközben kerestem, egy valamit vettem észre: a pénz ma nem jár szociális érzékenységgel.

Szüleim úgy neveltek, hogy nyitott szemmel kell járni a világban és tekintettel kell lennem másokra.  Ma, akinek van, az többet akar, és fel sem merül, hogy másoknak adjon. Vagy ha ad, akkor cég nevében, amit leír az adójából. Találtam egy szimpatikus alapítványt, aminek havonta fizetek néhány tízezer forintot. Tapasztalatuk szerint nem azok adakoznak, akiknek sok van, hanem azok, akik már kerültek olyan élethelyzetbe, hogy segítségre volt szükségük.

Hogy így jobb lesz-e a világ? Nem hiszem. Hogy így én jobb ember leszek-e? Biztosan nem. De én számon kérhetem már más jól fizetett barátaimat: te mit teszel a társaidért, te mit teszel a hazádért?

Nem hátbaveregetésért írtam e néhány sort, hanem ha olyan olvassa, aki tehet, azt megkérem, hogy tegyen! Mert az 1 %-on is múlik, hogy minél kevesebben legyenek a 99 %-ban!
 

Az egyik közmédium újságírója voltam, amíg ki nem rúgtak a politikai tisztogatások idején. Azóta főállásban nem alkalmaznak sehol. Az állami kézben levő intézményeknél esélytelen pályáznom, a kereskedelmi média és az internetes újságírás pedig anyagi gondokkal küzd.

Így szabadúszóként írogatok néhány lapban, de amit ezért kapok, körülbelül éhen halni elég. 40 éves vagyok, az újságírás az életem, ennek ellenére a munkaügyön keresztül kezdtem el tanfolyamokra jelentkezni, hogy átképezzem magam. Azonban közeledik a karácsony, és nem merek a GYES-en lévő feleségem és a két gyermekem szemébe nézni, mert nem tudom, miből fogom nekik megvenni a hőn áhított ajándékokat.

Mi is egyek vagyunk a 99%-ból!
 

Elegem van abból, hogy 23 éves főiskolán végzett rajz szakos tanár vagyok és munkanélküli!

Elegem van abból, hogy éjjel-nappal figyelnem kell az álláshirdetéseket!

Elegem van abból, hogy a hirdetők 99%-a vissza se jelez, a maradék 1% aki mégis, az pedig esélyt sem ad, mert pályakezdő vagyok és nincs tapasztalatom, gyakorlatom. Mégis honnan lenne??!!

Elegem van abból, hogy egy nyugdíjast előbb felvesznek dolgozni, mint egy fiatal kreatív pályakezdőt.

Elegem van abból, hogy egy állásra ezren jelentkeznek, hisz nekik sincs munkájuk!

Elegem van abból, hogy a szüleim 25 év munkaviszony után is közel minimálbérnyi közalkalmazotti fizetést kapnak!

Elegem van abból, hogy az emberekre olyan szintű adókat rónak, amelyeket ilyen fizetések mellett képtelenség fizetni!

Elegem van abból, hogy az egyszerű, dolgozó embereken akarják behajtani azt, amit a vezetők elloptak, elhibáztak.

Elegem van abból, hogy esélyt sem látok arra, hogy családot alapítsak pár éven belül ilyen fizetések mellett!

Elegem van abból, hogy bizonyos embereknek (akik munkájukból kifolyólag nem csinálnak semmit) jár az ingyen lakás, az ingyen autó, a ruhapénz, ilyen-olyan költségtérítés.

Elegem van abból, amit ebben az országban művelnek!

Elegem van abból, hogy a problémák nem férnek ki egy papírra.

Én is a 99%-hoz tartozok!

29 éves egészségügyi dolgozó vagyok, asszisztens. Férjem alkalmi munkákból él. Van egy fiúnk, óvodába jár. Szeretnénk még gyereket, de nem merjük vállalni. Több munkahelyet és jobb életet ígéretek. Hiába költöztünk kisebb albérletbe, hónapról - hónapra élünk. Jön a tél, hogyan fogunk megélni? A fiamnak téli cipőt kellene venni, fogalmam sincs miből fizetem ki. A téli fűtésszámlát hogyan fizetem ki? El vagyunk keseredve. Nem tudom, mit tegyünk.

Mi is a 99%-hoz tartozunk!

20 éves korom óta (kétszer 3 év szülési szabadságot leszámítva) különböző minisztériumi főosztályok titkárnőjeként dolgoztam.  48 évesen, a 2010-es kormányváltás után, augusztusban indoklás nélkül bocsátottak el. Őszintén megvallom, akkor megkönnyebbülésnek éreztem, hiszen a májustól augusztusig eltelt pár hónap alatt új vezetőim rettegésben tartottak, pedig készségesen rendelkezésükre álltam, jó közszolga módjára lojális voltam az „új rendszerhez”, ennek ellenére egyik napról a másikra mégis utcára tettek.  Azóta több mint egy év telt el, 28 év köztisztviselői tapasztalattal a privát szférában esélytelen állást találnom, és a nyugdíjig még több mint tíz évem vissza van. Gyermekeim még egyetemisták, férjem egyedül nem tud eltartani bennünket.

Én is egy vagyok a 99%-ból!
 

Féléve boldog házasságban élek várandós feleségemmel. Szüleimnél élünk, mert önálló lakásra nem futja. Csak én kaptam munkát, párom sajnos nem. A fizetéseim a szüleim segítsége nélkül semmire nem elég. Kifizetjük a ránk jutó rezsit, de ételre már hó végén nem futná. Így hogyan lesz lakásunk? Önálló életünk? 

Mi vagyunk a 99%!

Egy Csongrád megyei közösségi házból kaptuk Zita levelét:

Negyvenkét évig dolgoztam varrónőként. A másfél szobás lakásom rezsije 25000 forint. Gyógyszerekre havi minimum 19600 forintot költök. Napi 500 forintból eszem, de ENNÉL KEVESEBBŐL NEM MEGY!

Nincs autóm, nem iszom alkoholt, nem járok szórakozni, nem dohányzom, és a kiskutyámat is elajándékoztam.

56600 forint a nyugdíjam. Egyszerűen nem bírom már! Mi lesz így velem?

Mi vagyunk a 99% !!!

Tisztességgel és lemondások árán megtanultam 1 szakmát, amiből azt gondoltam, hogy meg fogok tudni élni. Fizetni tudom a számlákat, nem kell a szüleimnek külön rám költeniük és még spórolni is fogok, hogy legyen miből megélnem, ha nem lesz munkám.

Most egy éve, hogy a Munkaügyi Központ és az ismerősök próbálnak munkát keresni nekem. Nem sikerül.

Nem akarok otthon napot lopni, és nem akarom, hogy az állam tartson el. Dolgozni, munkát akarok.

Egy a 99%-ból, aki rosszabbul járt.

19 éves lány vagyok. A középiskolát az iskola legjobb tanulójaként végeztem. Országos diákolimpiákon vettem részt több sportágban is. Emellett labdarúgó is voltam. Újságírói, játékvezetői stb. papírokkal is rendelkezem.

Közlekedésmérnöknek tanultam két szemeszter. Nem tudtam folytatni, mert dolgoznom kellett, hogy fenntartsam magam. Emiatt a tanulmányaim is romlottak. 2011 júniusában külföldre mentem nyári munkára, hogy spórolok és könnyebben folytatom a sulit. Eközben kaptam egy jó ajánlatot egy másik európai országban, így ide költöztem dolgozni, az egyetemet egy évre passziváltattam.  2012 szeptemberében folytatnám. az internetről értesülök Magyarország politikájáról. Minden egyes nap erősebb a fejemben kavargó gondolat, terv, hogy maradok, itt élem le az életem.

Fizetésemből nem azon gondolkodom, hogy egy hétig zsíros vagy egy hétig lekváros kenyeret egyek! (Mint kollégiumban!)
Borzasztó érzés belegondolni, hogy odahaza édesanyám és nagymamám viszont ezen gondolkodik!

Magyar vagyok ízig-vérig! Szeretem Magyarországot!
DE lenne értelme hazamennem és éhezni a diplomáért még 2,5 évet?
Talán én is egy vagyok a 99%-ból?!

Dorottya vagyok, 34 éves. Hét éve házasodtunk meg párommal, és 5 éve úgy döntöttünk, hogy az addigi albérletből saját lakásba költözünk. 2006-ban családi örökségből fizettük ki a lakásunk értékének 40%-át, a maradékra hitelt vettünk fel. Az akkori 10 millió forintos hitelnek 20 évre 80 ezer forint körül volt a törlesztőrészlete. Ez ma 130 ezer forint. Férjem a válság kezdete után nem sokkal elvesztette az állását, fél év után tudott újra elhelyezkedni, sokkal rosszabb fizetésért. Valahogy megoldjuk a számlák kifizetését, de hónapról hónapra élünk, híreket inkább nem is olvasunk, nehogy agyvérzést kapjon valamelyikőnk az árfolyamok láttán... Ez így nem normális. Mindketten diplomásak vagyunk, azt tanultuk ami gyerekkorunk óta érdekelt minket, férjem bankban dolgozott, én pedig a közigazgatásban. Mi is a 99%-hoz tartozunk!

24 éves pszichológus hallgató vagyok. Tavaly kezdtem az alapképzést. Mivel nem tehetem meg, hogy nappalin végezzem el az egyetemet, levelező tagozatra járok és költségtérítést fizetek.

Szerencsés vagyok, mert sokakkal ellentétben nekem van munkám. Bár egyre nehezebben, de még ki tudom fizetni a tandíjat. De ha tényleg a kétszeresét kell majd fizetnem a mostani költségtérítésemnek, akkor nem fogom tudni befejezni az egyetemet.

Mire elkezdeném a mesterképzést, addigra életbe lépne a változás és évi 1 millió forint lenne csak a tandíjam. Képtelenség, hogy ki tudjam fizetni. Abba kell hagynom az egyetemet, és belőlem sosem lehet már pszichológus.

Én is a 99%-hoz tartozom!

27 éves, két diplomás fiatal vagyok. Poltiológia, közgazdász végzettésgem van. Már az egyetem mellett is dolgoztam, de így is kénytelen voltam diákhitelt felvenni, amit most törlesztgetek vissza. Én mindent megpróbálok, de esélyem nincs egyről a kettőre lépni. Szerencsére van munkahelyem, de messze vagyok még attól, hogy akár csak annyi pénzt keressek, hogy egy albérletet egyedül fenn tudjak tartani. Több barátom külföldön dolgozik, én is elkezdtem keresgélni, mert a hiedelmekkel ellentétben meggazdagodni ott sem lehet, de legalább a normális életkörülményeket meg tudom finanszírozni magamnak. Így lehet, hogy két diplomával külföldön fogom folytatni az életemet, szakmunkásként. Ez van. Normális? Nem hinném. Szeretem Magyarországot, szeretek itt élni, de egyre lehetetlenebbnek látom.

ÉN IS A 99%-hoz tartozom! :(

49 éves szolgálati nyugdíjas vagyok. 27 évig dolgoztam börtönőrként, és ez alatt nap mint nap óvtam Magyarországot a bűnözőktől. 2 gyermekem van, akik már szinte felnőttek, de ha őszinte akarok lenni a munkám miatt kevés időt tudtam velük tölteni. Nálunk ritkák voltak a közös családi születésnapok, ünnepek. Sajnos még lányom ballagása alatt is szolgálatban voltam. Nem panaszkodom, én erre esküdtem fel, hogy akár életem árán is megvédem az országot a bűnözőktől. Most úgy érzem, elárult a kormány, ők felrúgták az eskütételemkor kötött szerződést, és január 1-től elveszik a nyugdíjamat.

Én is 1 vagyok a 99%-ból!

Elsőéves villamosmérnök hallgató vagyok a Műegyetemen. Édesanyám egyedül nevel, munkás fizetéséből nehezen tud támogatni, emiatt az egyetem mellett különböző diákmunkákat vállalok, hogy tudjam finanszírozni a kollégiumot és a tankönyveket. A napi megélhetés is problémát jelent, így bele sem merek gondolni, hogy mi lesz ha az átlag szerint (ami a villamosmérnök karon szinte valószínű, hisz a kari átlag 2 egész körül van) bármikor költségtérítéses képzésre kerülhetek át.

Tanulni szeretnék, de ha költségtérítéses rendszerbe kerülök, sajnos lemondhatok az álmomról, hogy a családban elsőként diplomát szerezzek.

Mi vagyunk azok, akik rosszul jártak az elmúlt években. Mi vagyunk azok, akik hittünk abban, hogy ha tisztességesen tanulunk és dolgozunk, semmi baj nem érhet minket. Nem ez történt!

Kiraknak minket a lakásainkból, a hiteleink már megfizethetetlen terhet jelentenek, a munkahelyeink veszélyben vannak, vagy éppen munkánk sincs. Az egészségügyi ellátás pocsék vagy elérhetetlen számunkra, a nyugdíj-megtakarításainkat ellopták, az államtól kapott nyugdíjra pedig lassan nem is számítunk. Az iskoláinkat bezárják, összevonják, az adóink csak növekednek.

Hosszú éveket tanultunk, mert hittünk abban, hogy lesz állásunk és biztos megélhetésünk. Évek óta dolgozunk alacsony bérért - miközben a jogainkat és béren kívüli juttatásainkat elveszítettük teljesen.

A szerencsések azért remegnek, mert a rossz munkájukat is elveszthetik, a szerencsétleneknek pedig még munkájuk sincs.

Semmi esélyét nem látjuk a változásnak, sőt úgy érezzük, a helyzet csak tovább romlik, életünk napról napra egyre kilátástalanabb.

Eközben a leggazdagabb 1 százalék mindent megkap! Ők lettek a kiváltságosak, nekik mindent szabad! Az adójuk csak csökken és még azt sem fizetik.

Tisztességes munkát, tisztességes bért követelünk! Mi vagyunk a 99 százalék!

Te is a 99 százalékhoz tartozol? Írd meg a történeted: a99szazalek@gmail.com